Augusztus

Fáradt vagyok.

Még mindig a keddre virradó éjjel

Álmatlansága zsiborog a lábaimban.

Az augusztusi nap, mint valami utolsó lehelletét nyögő sárkány:

Okádja a tüzet a nyakunkba.

A tömeges közlekedés elterelt és mindenféle helyettesítő,

Deklimatizált buszain, heringes dobozba zárt,

Élve oszladó testek bűzétől fúldokolva zötyögtem át a fél városon.

Most meg fel kell mennem a harmadikra…

A gondolattól leülni támad kedvem a parkban.
Nem, most mégsem ülhetek le.
Visszatükrözi belső vetítőm vászna a lányaim csillogó szemeit.
Ez újra erőt ad, lendületet, hitet: nem adhatom fel. Ma bizonyosan nem.
Egyszázharminchét. Levegő után kapkodom. Fehéres foltokat látok.
Barnás... lila... türkiz... mennyi sziluett szerteszét...
Kis szusszanás után az ablakhoz lépek, kifújom magam.
Apró miljószín virágtenger alattam.
Csobog a szökőkút vize, mint valami nyitva felejtett csap.
Orromba szalad a klóros viz párája, fanyar, mégis frissít.
Talán jobb lesz. Jobbnak kell lennie. Érzem, hogy a napfény sugarai csiklandozzák a kézfejem.
Madárdal a fákról. Milyen pazar napunk van! Csivitelik.
Igen. Holnap jobb lesz.
Bizonyosan...